Kedves Blogom! Te tudod, hogy engem hogy hívnak, de nem szeretném, hogy aki ezt elolvassa, az is tudná, mert annyi a rossz ember. De még több a furcsa. Ezért itt Nyuszilány vagyok. Azért választottam ezt a nevet, mert úgy érzem, ez illik a legjobban hozzám. Vagy ahhoz, aki vagyok, vagy leszek. De végülis azért ír blogot az ember lánya, hogy az lehessen, aki lenni akar, nem? Lehet, hogy nem is fogja ezt elolvasni senki. De végülis nem azért ír blogot az ember lánya, hogy valaki olvassa, hanem azért, mert ami az internetre egyszer fölkerül, az már mindig ott van. Az a tartalom. Legalábbis a Kutyafejű ezt mondta informatika órán. A Kutyafejűt Pöschl tanár úrnak hívják, de mindenki Kutyafejűnek hívja. Azt mondta: amit egyszer felrakunk, az mindig ott van valamilyen formában. Az az adat. Számok, vagy elektromos jelek formájában. Ezt nem értem technikailag, de ez az örökkévalóság. Én, Nyuszilány, örökkévaló vagyok! Minden, amit ide felírok, örökkévaló! A gondolataim, az érzéseim!
Mivel kezdjem? Télen születtem, amikor a világ fehér, egy kórházban, de ezt akkor én még nem tudtam. Anyukám jó anyuka, és apukám is jó apuka, és azt hiszem, nekik is vannak érzéseik. Vannak nővéreim is, nagybácsikáim, nagynénikéim, keresztapám, keresztanyám, nagyszüleim, unokatestvérek, meg állatok.
Itt az anyukám hasában vagyok. Ezen a képen utazni fognak, akkoriban sokat utaztak az emberek. Ezek a fiúk az unokatestvéreim, és ez a lány a lepkehálóval (vagy egy sajtár lehet talán? – tanultuk, hogy akkoriban még gyakran indultak sajtárral útnak az emberek) a legidősebb nővérem: Molly. Ma már nem ilyen a házunk, és nem ilyen az autónk. Ma már senki nem hord ilyen ruhákat.
Most Michiganben vagyunk, 2002-őt írnak, és korai a tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése